Ugyan már késő, de talán igaz lehet még: jobb későn, mint soha…
...
Nehéz kiszámítani, milyen következményei lehetnek az EP május 17-ei határozatának. Elméletileg az is lehetséges, hogy a Fidesz némi tekintélyóvó keménykedés után valamelyest korrigál. Ám az eddigi tapasztalatok alapján inkább az várható, hogy legföljebb szavakban módosít ezt-azt, valójában azonban mindent meghosszabbítanak, legalább Bicskéig…
A Fidesz és a „kormány” első reakciói eszelős elvetemültségről tanúskodnak. Úgy tűnik, még fokozni akarják a régóta szervezetten űzött, migráncsozva-brüsszelezve sorosozó-zsidózó hecckampányukat: e végtelenített, rasszista indulatokra spekuláló uszításon kívül alig van legalább valamelyest értelmezhető üzenetük. Ma minden azt tanúsítja, hogy a hatalombitorlók nem képesek, nem is hajlandók semmilyen komolyabb önkorrekcióra.
Lehetséges, hogy a Fidesz itthon stabilizálja a helyzetét, vélhetően átmenetileg – legalábbis ami hazai népszerűségét illeti. Ám a megindult folyamatok sok jóval nem biztatják a bűnszervezetet: úgy tűnik, elveszíti annak az értelmiségnek a jelentős részét, amely eddig felelőtlenül kiállt mellette. Kérdésessé vált, meddig folytatható a bűnszervezet kívánta eredményességgel a politikai ellenfelek bérencezése, hazaárulózása, nemzetből való kitagadása.
Ami Magyarország (illetve Orbánia) nemzetközi megítélését illeti, arról az mondható, hogy a múlt század hatvanas éveinek közepe óta nem volt olyan rossz, mint napjainkban. A demokratikus világban Orbán(ia) teljesen elszigetelődött. Ha a Fidesz makacsul folytatja hecckampányait, elűzi / ellehetetleníti a CEU-t, megbélyegzi a neki nem tetsző civil szervezeteket, és nem változtat a menekültekkel kapcsolatos embertelen, uszító magatartásán, a Néppárt rákényszerül, mégpedig a nem túl távoli jövőben, az Orbán-párt kizárására vagy legalábbis tagságának felfüggesztésére.
Minden változásért kiált, minden bizonytalanná válik. És akkor itt állunk fölkészült, felelős, kormányképes demokratikus ellenzék híján, szinte reménytelenül!
...
1990 táján a helyzet bizonyos szempontból lényegesen jobb volt a mainál. A hatalom képviselői belátták, át kell adni a helyüket, hogy egyáltalán tényezők maradhassanak. A „létezőben” a néha tűrt, általában inkább tiltott demokratikus ellenzék a „népiekkel” együtt kormányképes erővé fejlődött. Az egymással sokszor éles vitában álló pártok alapvető kérdésekben meg tudtak egyezni, és létrehozták azt a polgári demokratikus köztársaságot, amely ugyanazért bukott meg, amiért az EU ma válságban van: szabályrendszerüket többé-kevésbé tisztességes játékra és játékosokra számítva alkották meg, s így gyengének, önvédelemre képtelennek bizonyultak a Magyarországon megjelent szélsőjobbos, majd fideszes (mindinkább szintén szélsőjobbossá váló) banditizmussal szemben.
...
Ma új rendszerváltásra van szükség – és nincs fölkészült demokratikus ellenzéki erő, és persze a hatalom sem olyan, amellyel szabad vagy egyáltalán lehetséges volna tárgyalni…
Itt vagyunk az EP Orbániát megbélyegző határozata után – s annak jelentőségét bármennyire is bagatellizálni igyekszik a hatalombitorló bűnszervezet, reakciója, az eddigeknél is intenzívebb sorosozó-zsidózó hecckampány mégiscsak azt jelzi, tudják: olyan bajba kerültek, amilyenben még nem voltak. És számolniuk kell még azzal, hogy a Néppártban is végképp ellehetetlenülnek.
Ám a demokratikus ellenzék erői – a köztük lévő minden, akár lényeges különbség dacára – együtt azt a nagyon erős érzést keltik, hogy nem lehet, nem is szabad rájuk bízni az ország sorsát: országmentésre teljesen alkalmatlanoknak látszanak. Talán azért, mert föl sem fogják, mit is kellene tenniük; talán azért, mert reménytelennek látnak mindent, és csak azzal törődnek, hogy néhány parlamenti helyet megtartsanak, megszerezzenek… És jönnek újak, egymás után: mindegyik külön, a többiek ellenében képzeli fölépíteni önmagát. Igen: mindegyik önmagát igyekszik építeni, egyik sem akar része lenni a IV. Magyar Köztársaságot megteremtő összefogásnak.
Pedig talán még mindig lehetne valamit csinálni. A CEU-ügy, a civilek megbélyegzésére irányuló hatalmi törekvés elleni hazai és külföldi tiltakozás és az EP-határozat olyan helyzetet teremtett, hogy ép ésszel és tisztességgel nem lehet tovább halogatni a szükséges összefogást. Mert számolni kell azzal, hogy a rezsim bármikor összeomolhat. S akkor pedig kell fölkészült demokratikus, kormányképes erő, hogy elkerülje az ország a mainál is rosszabb állapotokat, a nyílt szélsőjobbos uralmat.
De ha még nem omlik is össze az Orbán-uralom: kell az összefogás, a közös országmentő program a rezsim mielőbbi megbuktatásáért, az önkénnyel szembeni demokratikus alternatíva megerősödéséért. Vagy annak akár puszta megmaradásáért…
Ha létrejön a felelős, magát kormányképessé formálni akaró és tudó demokratikus ellenzék, azt onnan fogjuk megtudni, hogy befejezik egymás csesztetését, leülnek egy szép nagy asztal köré, ahol mindenki ott lehet, aki a demokratikus alkotmányosság szellemében akar rezsimet változtatni; találnak az országnak, maguknak közösen vállalható miniszterelnök-jelöltet… Abbahagyják a becstelen és hibbant ígérgetést, fölkészítik az országot a rezsim bukása utáni elkerülhetetlen súlyos nehézségekre.
Persze, először az országmentő program alapjaiban kell megállapodniuk. Nagyon gyorsan, mert már most is késő, nagyon késő.
De talán igaz lehet még: jobb későn, mint soha…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése