„Hát az, ami minden kormányé: hogy nyugalom legyen. Az ellenzék pedig zavart akar kelteni, és erre látunk majd kísérleteket az ősszel.”
A fenti bölcsességet valami nézhető műsor reményében (reménytelenségében) való keresgélés közben sikerült elkapnom az Echo Tv-ből. A mai hatalom egyik mindegykicsodája mondta bele nézőik arcába.
Egy pillanatra elmerengtem: tényleg, általában a kormányok nyugalmat szeretnének. Például így voltak a szoclib kormányok – és ennek nemegyszer jelét is adták. Nem állítom, hogy soha nem mentek bele értelmetlen, elvileg is vitatható konfliktusokba az ellenzékkel, de azt igen, hogy magatartásuk egészét az ellenzék érdekeinek valamilyen beszámítása, a politikai váltógazdaság elismerése, elfogadása jellemezte. Nem csináltak új alkotmányt, amikor megtehették volna; négyötödös szabályt alkottak bizonyos esetekre a korábbi kétharmados helyett, tekintettel az ellenzék meggyengülésére; nem nevezték ki pártjuk pénztárosát a számvevőszék vagy az adóhivatal élére, nem választották meg bizalmi emberüket legfőbb ügyésznek stb.
Azt sem állíthatom, hogy olykor nem mondtak volna csúnyaságokat a maguk ellenzékéről (hagyjuk az egyébként érdekes és jogos kérdést, hogy azok megfeleltek-e a valóságnak); ám idegen érdekek képviselőinek, ügynököknek, bérenceknek nem nevezték ellenfeleiket, s amikor azok hatalomra kerültek, nem emlegettek helytartótanácsot sem. Voltak, akik olykor arról beszéltek, hogy kormányuknak nincsen alternatívája, de azt azért sosem mondták, hogy a választás arról döntene, magyar (érdekeket képviselő) kormánya lesz-e az országnak…
Mert ha túllépünk a szűken vett pártpolitikán, azt is elmondhatjuk, hogy a szoclib kormányok nem tekintették magukat a nemzet egyedül hiteles képviselőjének; nem zagyváltak arról, hogy a velük olykor kritikus civil szervezeteket senki sem választotta meg. Általában véve politikájuk nem arra irányult kizárólag, hogy a maguk bázisát valahogy megtartsák; és egész politikájuk nem volt mindenestül alárendelve törvénysértéseik, netán lopásaik fedezésének, takarásának.
Nem bitoroltak el mindent, nem igyekeztek fölszámolni minden autonómiát – általában véve keresték a megegyezés lehetőségeit, még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált: ellenzéke soha, semmiben sem akar vele megegyezni.
Szóval, voltak már hazánkban is olyan időszakok, amikor a kormány bizonyos értelemben nyugalmat szeretett volna, és a tőle telhetőt általában igyekezett meg is tenni azért a nyugalomért.
Hanem a Fidesz-„kormányokkal” kezdettől más volt a helyzet. Bizony, már 1998-tól sem úgy viselkedett a „nemzeti hatalom”, mint amely a maga kormányzásához szükséges nyugalmat igyekezett volna megteremteni.
Mert elsődleges célja sosem a polgári értelemben vett kormányzás volt.
Bizonyára vannak még, akik emlékeznek 1998-ra: arra, milyen elképesztő változás ment végbe a magyar társadalomban. Akkoriban sokat beszéltünk, írtunk arról, hogy a fideszes politika hirtelen milyen viszályokat szított akár családokon belül is; baráti társaságok, munkahelyi közösségek zilálódtak szét. Emberek, akik akár egy évvel korábban még szót értettek egymással, kedvelték egymást, kígyót-békát kiabáltak a másikra. Vagy szóba sem álltak többé egymással.
A Fidesz gyakorlatilag azóta, hogy fölfedezte önnön nemzetikeresztény mivoltát, folyamatosan a társadalom egymással kommunikálni képtelen részekre osztásában volt érdekelt, és ebben érdekelt ma is.
Hatalma megtartásához (már megszerzéséhez is) arra volt és van szüksége, hogy a társadalmat az irracionalizmus poklába taszítsa, és ott is tartsa: ezért a hecckampányok végtelenített sora.Ezért nem lehet hosszú ideje gyakorlatilag semmiről sem értelmes, tisztázó szándékú vitát folytatni; ezért nincsenek valódi egyeztetések, hanem „nemzeti konzultációnak” hazudott piszkos szélhámosságok. Ezért a Fidesztől tapasztalt folyamatos és szervezett rágalmazó vádaskodás, gyalázkodás és hazudozás; ezért vádolja hosszú évek óta a nemzetikeresztény hatalom az ellenzékét saját aljas szándékaival.
A Fidesz uralma addig tart, ameddig sikerül fenntartania azt az állapotot, amelyben nincs remény a párbeszédre; már csak azért sem, mert a hatalom és hívei gyakorlatilag kitagadják a nemzetből ellenfeleiket.
Ezért, hogy nincs olyan képviselője az orbáni pártnak, akit ne hajítanának ki bármelyik olyan kocsmából, ahol még beszélgetni, vitatkozni akarnak az emberek, nem pedig bicskázni…
Ezért a kiszámítottan aljas, ugyanakkor egyre inkább a kétségtelen eszelősség jeleit mutató orbáni handabanda.
Manapság sokat írnak és beszélnek arról, hogy az orbáni szervezet új ellenséget talált: a tőle még legalább valamelyest független médiát. Valójában ebben semmi új sincs, legföljebb a hecckampány új szakasza következik, mégpedig nyilvánvaló összefüggésben a „kormány tervezte” őszi zavargásokkal.
Gondoljuk meg: a Kedves Vezető és társasága által kedvelt orgánumok, műsorok között – gyakorlatilag 1994-95 óta! – soha nem volt egyetlen polgári demokratikusnak vagy egyszerűen tisztességesnek mondható médium sem. És a Kedves Vezető gyakorlatilag sosem állt szóba a tőle független sajtóval. Viszont a polgári sajtót eddig is rendszeresen gyalázta a papagájkórus, az orbáni szennymédia.
Talán van, lehet valami jó is abban, amit a bűnszervezet el akar követni: talán hibás lehet a számítása. Óriási médiafölénye birtokában egyszerűen agyonhallgathatná a nem nyalizó sajtót; ha harcot indít ellene, maga is erőteljesen fölhívja a figyelmet önnön antidemokratikus, aljas voltára. Igaz, eddig se nagyon titkolta.
