A demokratikus ellenzék helyében...

Leülnék önmagammal – ahányan csak vagyok – s az érdeklődő civil szervezetekkel egy szép nagy, kerek asztalhoz, hogy még a „parlament” tavaszi züllésszakát megelőzően megvitassam a „választás” előtt kialakult helyzetet. És döntésre jutnék.

Átgondolnám, mit hibáztam eddig, és mit lehet még úgy-ahogy jóvátennem. Belátnám, hogy akár „választásra”, akár annak bojkottjára akarok készülni, csakis a közös cselekvésnek van értelme.

Első lépésként ultimátumot fogalmaznék meg a hatalombitorló bűnszervezet számára.

Az persze nyilván nevetségesnek állítaná be a dolgot, mondván: „a reménytelen helyzetben lévő ellenzék szánalmas próbálkozásáról van szó…”

De tudná: itthon és az EU-ban is nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhet!

Az a bizonyos ultimátum két részből állna.

1.

Az elsőben tömören leírnám, mit is művel „a magyar emberek” pártja és kormánya – lényegében 2010-től folyamatosan –, és hová sikerült eljutnia napjainkra.

Sok újdonságot persze nem kellene megfogalmaznom, hiszen minden köztudott, minden sokszor kimondatott. De magam, mint demokratikus ellenzék, mindeddig tartózkodtam (súlyos hibát elkövetve!) a tények megfelelő minősítésétől.

Azt állítanám – immáron közös helyzetmegítélésen alapuló, közös politikai nyilatkozatban –, hogy a hatalom – leplezendő az ország szervezett megrablását – állami szinten űzi azt a fajta goebbelsi hecckampányt, amelyre az 1945 utáni demokratikus Európában s általában a demokratikus világban nem volt példa.

Okkal vélelmezhető, hogy az orbáni állam előre megfontoltan, aljas indítékból, folytatólagosan, bűnszervezetben elkövetve űz rémhírterjesztő és uszító propagandát, amelynek költségeit különösen nagy összegű közpénzek hűtlen kezeléséből, illetve elsikkasztásából fedezi. Közpénzekből működteti az általa teljesen kisajátított „közmédiát”, és nagyrészt közpénzekből üzemelteti ama szennyes terrormédiáját (© TGM), amelyhez hasonlót a demokratikus világban sehol sem találni.

Ezt az állítást a legfőbb ügyésznek – bár számára semmi újdonságot sem tartalmaz, tehát régen hivatalból lett volna köteles eljárni – följelentésként kellene értékelnie, de ismerem az orbániai állapotokat, ezért e tekintetben semmiféle optimizmusra sem látnék okot.

Megállapítanám, hogy az állami szinten folytatott, embertelen, nemzetet megbecstelenítő hecckampány mára olyan szintet ért el, amely nyilvánvaló választási csalásként  is értékelendő. A lakosság tudatos félrevezetéséről, megrémítéséről, hisztériába kergetéséről van szó. A hatalom ma már minden – valamelyest független – demokratikus megnyilatkozást Soros által ösztönzöttnek, a magyar közélet minden demokratikus, autonóm szervezetét és személyiségét Soros-bérencnek, Soros-ügynöknek nyilvánít. Maga a brüsszelező-migráncsozó sorosozás általában rasszista, különösen antiszemita indulatok sunyi fölerősítésére irányul; a bérencezés vad indulatok célpontjává tesz mindent és mindenkit, ami és aki az orbáni klán ellenfelének tekinti magát, vagy amit és akit az orbáni hatalom – önmagát „a magyar emberekkel” azonosítva – ellenségének átkoz ki.

Magában már az a gátlástalan aljasság, ahogy a Fidesz-állam ráveti magát Soros Györgyre, azt mutatja, hogy a hatalom immáron – minden önkontrollját elvesztve – bármire képes lehet. Ezt igazolja az az egészen elképesztő handabandázás is, amelyet a „Stop Soros törvénycsomagnak” elnevezett „jogi” fércmű körül rendeznek. A hisztéria minden módon („nemzeti konzultációval”, plakátokkal, „társadalmi célú hirdetésekkel”, telefonbetyárkodással, levelekkel, szórólapokkal) való következetes erősítése megalapozottá teszi azt a föltételezést, hogy a rezsim minden korábbinál aljasabb cselekedetekre készül. Természetesen a maga által megalkotott „jog” keretei között…

Ha én volnék a demokratikus ellenzék, kénytelen volnék megállapítani: a hatalom olyan körülményeket teremtett, amelyek közepette bármikor életveszélyessé válhat a legbékésebb demokratikus ellenzékiség is! Kimondanám, hogy a „kormány” terrorizálja a lakosságot: híveit megvadítani, ellenfeleit megfélemlíteni igyekszik: a maga „választási” esélyeit akkor érzi legjobbnak, ha irracionális, minden korábbinál elvadultabban gyűlölködő atmoszférát teremt az országban.

Követelném tehát, hogy a „kormány” azonnal hagyja abba a fentebb leírt és minősített hecckampányt, továbbá azonnal induljon vizsgálat annak kiderítésére, milyen bűncselekmények valósul(hat)tak meg e mocskos kampány során.

2.

Bejelenteném: ha a „kormány” követeléseimet nem teljesíti, a továbbiakban nem veszek részt a „parlament” „munkájában”.

A „kormány” előre kalkulálható „válasza” után én – mint demokratikus ellenzék – demonstratívan fölállnék és kivonulnék, ahányan csak vagyok… Mandátumról nem mondanék le, de „tiszteletdíjat” arra a kis időre már nem vennék föl.

Miért tenném ezt?

1.      Mert ez volna demokratákhoz méltó, elvszerű magatartás – ez lett volna már jóval korábban is. A „kormány” a maga önkényuralmi magatartásával, elszabadult, eszelős gonoszságával újra meg újra alkalmat adott arra, hogy valamit helyrehozzak, valamit pótoljak mulasztásaimból. A „választás” előtti, őrületig fokozott uszítása az utolsó alkalom, hogy demokratikus ellenzékként adekvát választ adjak arra, amit az „állam” művel.

2.      Mert már semmit sem veszíthetek – e lépéssel valószínűleg csak nyerhetek.
A nyilvánosságból jobban kiszorítani aligha tudnak – sőt, vélhetően javulnak is a pozícióim, a várható hazai és nemzetközi visszhang miatt is. Az eddigieknél szélesebb körben válhat tárgyalhatóvá az orbáni hatalom önkényuralmi, terrorista jellege is. Ha alapos megfontolás után úgy döntök – tekintettel az előzményekre is –, hogy indulok a „választáson”, kivonulásom után nyomatékosan kérhetem a „választás” szoros nemzetközi felügyeletét. Persze, ha indulnék, csakis egy ideiglenes, demokratikus egységkormány programjával tenném, amely a mielőbbi új, szabad és tisztességes választás megtartásáig a demokratikus jogállam helyreállítását és az önkény bukása után elkerülhetetlenné váló katasztrófaelhárító intézkedéseket (egészségügy, oktatás, szociálpolitika; a gazdaság „felszabadítása”) tartalmazná.
A parlamenti züllésből való, a jobb későn, mint soha belátásán alapuló kivonulásommal szavazókat aligha veszítenék, inkább nyerhetnék. Már ha tényleg mindannyian kivonulnék, ahányan csak vagyok...
Esélyeimet nem rontaná az a műsor, amelyet az egymásra maradt Fidesz és Jobbik produkálna a „Házban”.

Igen: ha én volnék a demokratikus ellenzék, nem hülyéskednék, nem is csibészkednék tovább. Hiszen látnám, hogy engem leváltani képes új erő nincs a színpadon. Akkor pedig fölismerném a rám háruló terhek, feladatok súlyát, felelősségét.

*

A fentieket kedvencem, Gogol Az őrült naplója című remekének újraolvasása közben fogalmaztam, Szentpétervárról Madrid felé, félúton…

>>>